Egy 16 éves fiú igaz története

Amerikai kutatók szerint a korábban oly sokat emlegetett játékbeli erőszaknak koránt sincs akkora jelentősége, mint amennyire az a közhiedelemben és a játékiparban elterjedt. Az én személyes véleményem más, a történetem is ezt igazolja. Sajnos elég szörnyű dolgot tettem, amit a mai napig nem bocsátottam meg magamnak.

Akkoriban elég elveszettnek éreztem magam. Egyszerűen nem volt kedvem semmihez sem. Anyu mindig dolgozott, apu meg kocsmáról kocsmára járt. Testvéreimnek már saját családjuk van, más városba költöztek. A haveromnál éreztem csak jól magam. Beszélgettünk, játszottunk, a nagy semmittevéssel jól eltöltöttük a délutánjainkat. Bekötötték hozzájuk az internetet, aminek én is nagyon örültem, hiszen nekem még gépem sincs otthon.

Rengeteg jó játékot szereztünk. A testvére kölcsönadta nekünk mindig pár órára a laptopját, így izgalmasabb volt a játék, hogy ketten játszottunk mások ellen a neten. A kedvenc játékaink nevét nem sorolom, de a legjobban az akció, katonás, horror és túlélő kategóriába sorolhatóak. Már nem unatkoztam, suli után azonnal mentünk játszani. Hónapok teltek így el, hogy alig láttak otthon. A tanulmányi eredményem eléggé leromlott és már kedvem sem volt suliba járni, tanulni meg főleg nem.

Egyik nap a tornaterem előtt álltunk, mikor egy kissrác kijött az öltözőből. Azonnal elkezdtünk rajta nevetni, mert annyira bénán nézett ki szegény. A haverom elkezdte csúfolni (már nem emlékszem, miket mondott), a srác meg csak állt és nézett minket. Emlékszem, annyira felidegesített, hogy nem szól vissza, és csak áll ott bambán, hogy nem bírtam magammal. Meglöktem, majd annyira hason rúgtam, hogy összeesett. A haverom gyorsan felsegítette, majd úgy meglökte, hogy megint a földre került. Mi meg, mint aki jól végezték dolgukat, mentünk órára. Mint kiderült, nem szólt senkinek az esetről. A mi szerencsénk pedig az volt, hogy az iskolában a kamerákat még nem állították be, és nem működtek. Most már amúgy sem tennék ilyet, de ha valaki tenni szeretne, az azonnal kiderülne, hiszen több kamera is működik a folyosókon.

A sráccal, akit megaláztunk legközelebb egy intézményben találkoztam, ahol ők is segélyért álltak sorban. Az anyukájával pont előttem álltak. Kiderült, hogy az apukája meghalt, és egyedül neveli az anyukája őt és a testvéreit. Nagyon elszégyelltem magam, nem is mertem a szemébe nézni a fiúnak. Teltek a napok, míg egyszer megismerkedtem a mostani barátnőmmel. Ő kollégista, és szinte minden időmet vele töltöttem (most is), már nem érdekelnek azok az erőszakot és dührohamot kiváltó játékok.

Egyszer egy érdekes foglalkozáson vettünk részt a kollégiumban. Sokat beszélgetünk a tanár úrral az erőszakról, drogokról stb. Többféle játékot is játszottunk. Valamit megváltoztatott bennem. Én is elmeséltem neki, hogyan vertem meg azt a fiút. Szégyelltem magam, és reméltem, hogy emiatt nem hagy el a kedvesem. De ő segített nekem, elkísért, amikor odamentem bocsánatot kérni a sráctól. Ennyi röviden a történetem, és szerintem a felgyülemlett feszültség okozta az agresszivitásomat. A játékok korlátlan használata teljesen elvette az eszem. Ma már inkább sétálni megyek a barátnőmmel, ping-pongozunk, táncolunk vagy edzünk a kollégiumban.

Szerintem az iskolában tapasztalt agresszió eredete jelentős mértékben az iskolán kívül keresendő: a családban, a társadalomban, számítógépes „véres” játékokban, a televízióból áradó üzenetekben – de ez nem menti fel az iskolát az alól, hogy ne próbáljon olyan hellyé válni, amelytől idegen az erőszak, ahol tanárok és diákok csaknem egységesen elutasítják, elszigetelik az előforduló erőszakos eseteket. Ha például a tanár nem csak a „tananyag letanítását” tekinti céljának, hanem a gyerek fejlődésének elősegítését, számtalan eszköz kínálja magát a színjátszástól a kézműves tevékenységeken át a zenélésig, táncolásig.

És aki alkot, az nem agresszív: nem legyőzni akarja a másikat, hanem létrehozni akar valamint.