Bitang Tibi titkos művészete

Bitang Tibi, a 16 éves, középiskolás, budapesti fiú igazából semmiben sem különbözött a többi, vele egykorú sráctól. Talán csak annyiban, hogy ő egy kicsit komisz életet élt. Átlagos kamasz fiú volt, de mégis volt benne valami igazán különleges. Ezt a különlegességét a többi kamasz, még ha nem is voltak benne teljesen biztosak, de mindenképpen érezték a közelében.

Bitang Tibi egy budapesti gimnázium második osztályos tanulója volt. Amikor annak idején az általános iskola utolsó évében el kellett volna döntenie, hogy melyik középiskolába szeretne menni továbbtanulni, tanácstalan volt. Nehéz volt a választás, mert nem szeretett tanulni, mert nem volt olyan tantárgy, ami lekötötte volna a figyelmét. Nem volt kimagaslóan jó tanuló, de rossz sem. Az osztálya egy egészen vegyes érdeklődésű diákokból álló, kedves kis közösség volt, és a tanárai is rendesek voltak a többi diák elmondása szerint. De mindez nem érdekelte Tibit. Tibi teljes neve Búza Tibor volt. Az osztálytársai találták ki neki a „bitang” becézést. Innentől kezdve ő volt Bitang Tibi.

Volt egy jó barátja az osztályból, de igazából vele sem törődött annyira, mint amennyire egy igaz barát törődik a másikkal. Bitang Tibi elég magának való kamasz fiú volt, és ezt a többiek is észrevették már első osztályban. Sokkal jobban szerette a szabadidejében végzett tevékenységeket. Ilyenkor általában a barátjával követtek el valami csínyt, vagy valami sporttal vezették le az iskolában felgyülemlett feszültséget. Ezek a csínyek olyan dolgokból álltak, hogy a városban különböző házak ablakát törték be, majd megvárták, amíg a lakók ordibálni kezdenek rájuk, vagy például gyújtogattak valahol. De igazából Tibi mindig kitalált valamit csak úgy, a hecc kedvéért.

Például azt is csak a hecc kedvéért találta ki, amikor petárdákat dobtak egy földszinti lakásba az ablakon át, ahol egy idős asszony éppen aludt. A robbanásokra felkelt az egész bérház, az idős asszony pedig hirtelenjében kihívta a tűzoltókat, amikor azt látta, hogy begyulladt a szőnyege.

A barátjának kevésbé tetszettek ezek a dolgok, mindig Tibi találta ki őket, a barátja, Laci pedig csak vakon követte őt mindenben. Ha sportoláshoz volt kedvük, akkor pedig főleg fociztak. De se Tibi, se a barátja, Laci nem tudott igazán focizni, inkább csak arra volt jó ez az időtöltésük, hogy beálltak néha valamelyik focipályára játszani a többi kamasz srác közé, és minél többször próbálták a többi gyereket lerúgni a labdával, miközben „játszottak”. Laci ezt a tevékenységet sem érezte igazán jónak, de megtett mindent barátjáért, Tibiért, hiszen ő volt az egyetlen barátja. Tibi számára pedig mindez csak stressz oldás volt, jókat tudott ezeken a dolgokon nevetni. Még akkor is nevetett, amikor egyszer úgy fejbe rúgta a focilabdával az egyik gyereket, hogy az agyrázkódást kapott, és mentő vitte el a kórházba.

Hogy mik voltak Bitang Tibi stressz élményei, melyeket le kellett vezetnie valahogy? Egyrészt az iskola, ami egyáltalán nem érdekelte őt, bár ez csak halovány része volt a stressz élményeinek. Leginkább a családi háttere volt az, ami a legjobban kiakasztotta és elszomorította.

Az apja alkoholista volt, folyton részegen ment haza, ordibált Tibivel és az anyjával, néha még rájuk is ütött. Építőmunkás volt a foglalkozása, és úgy gondolta, ha a napi építkezésen folytatott kemény munka után a haverokkal jól leitták magukat egy kocsmában, akkor azt ő megérdemelten tette. Természetesen nagyot tévedett ebben. Még azok a munkatársai sem ittak annyit és annyiszor, akik egyedül éltek. Tibi apjának, Ferencnek viszont volt családja, de egyáltalán nem törődött velük. Azt a kis pénzt is alkoholra költötte, amit megkeresett az építőmunkával, a feleségét és Tibit pedig emberszámba se vette. Ritkán adott pénzt Margitnak, amikor éppen nem volt részeg. „Jó” állapotában arra volt jó neki a családja, hogy kitöltse rajtuk a mérgét, hogy ordibáljon velük, és megverje őket, ha úgy kívánta kedve. Tibi és az anyja, Margit számára pedig még nagyobb szenvedést jelentett a verések súlya, hiszen Ferenc egy nagydarab, keménykötésű ember volt. Tibi anyja, Margit varrónő volt, ezzel kereste meg azt a kis pénzt, amiből Tibinek és magának meg tudta venni a legfontosabbakat. Természetesen a férje is elvárta tőle, hogy főzzön és mosson rá. Ha viszont ezeket Margit nem a Ferenc által kért időben végezte el, vagy úgy ahogy azt Ferenc elvárta volna tőle, akkor Ferenc hatalmas pofonokat osztott ki neki, de még a fiának is, aki nem is tehetett semmiről. Margit már akkor el akart válni a férjétől, amikor rádöbbent, hogy a férje egy agresszív állat, egy alkoholista disznó. De Ferenc megtiltott neki minden válással kapcsolatos kezdeményezést, és amikor a veszekedéseknél a válás került szóba, Ferenc hirtelen olyan kedvesnek mutatkozott Margit előtt, hogy néha még térdre rogyva könyörgött neki, hogy ne hagyja el, mert megváltozik, és csókolgatta a felesége kezét. Margit pedig mindig is makacs volt, hitt és engedett neki, természetesen a saját és a fia kárára. Egy idő után már Margit is rájött, hogy mindig rosszul döntött, amikor megbocsájtott a férjének, de ekkor már késő volt. Margit megbetegedett, ez egy kórházi vizit után derült ki. Amellett, hogy depresszióban szenvedett, és kiszámíthatatlan időközönként sírógörcs jött rá, kiderült, hogy rákos. A rák a gyomrában keletkezett.

Az orvos azt mondta, hogy a rák kialakulásához nagyban hozzájárulhattak az évek során felgyülemlett stressz élmények, a folytonos idegesség és a depresszió. Margit többször járt egy évben az orvoshoz vizitre, legalábbis a férjének ezt mondta. Igazából a Ferenctől kapott ütések hegeit ápolta le, amikre mindig kitalált valami történetet, hogy hogyan szerezte őket. De az orvos, Kovács doktor úr sem most jött le a falvédőről. Amikor minden második hónapban látta Margitot a rendelőjében, gyanakodni kezdett, és megkérdezte tőle, hogy a házasságában minden rendben van-e, mert ha nincs, élhet azzal a jogával, hogy bepereli a férjét. De Margit csak tagadott, és olyanokat hazudott az orvosnak, hogy a varrás során is sokszor balesetet szenvedett, valamint a házukban több olyan kiálló padlórész volt, ahol többször elesett, de nem volt pénzük megcsináltatni ezeket a részeket. Az orvos nem faggatózott tovább, pedig gondolta, hogy a férjtől kaphatja ezeket az ütéseket, hiszen Margit karjának erős megszorítása után vörös kéznyomok is voltak a karján. De az orvos nem akart nagyon beleavatkozni a dologba, csak sajnálta a nőt és segíteni próbált neki. Megpróbálta, de nem sikerült. Margit továbbra is makacs volt. Mindig hitt abban, hogy egyszer jobb lesz minden. Tibivel jó kapcsolatban volt, bár nem sokat beszéltek. Azt sem mondta meg neki, hogy beteg. Margit mindig csak azt hajtogatta Tibinek, hogy tanuljon, ne rosszalkodjon, mert akkor egyszer majd lehet egy szép élete. Bízott is ebben Margit, hogy egyszer végre elkerül innen a fia, normális élete lesz, és nem kell eltűrnie az apjától kapott sérelmeket. De Margit tudta, hogy Ferenc megkeserítette Tibi gyerekkorát is. Igazából sajnálta Tibit emiatt, próbált tenni valamit, hogy jobb legyen, de nem volt elég mersze hozzá, és egyedül is volt.

Nem csoda tehát, hogy Tibi inkább Lacival töltötte az időt, csavarogtak a városban, elmentek különböző bandákhoz inni és bulizni. Szórakoztak, ahol és akivel csak lehetett, élvezték az élet „szebb” oldalát. Nem véletlen, hogy Tibi utált otthon lenni, gyűlölte az apját, amiért veri őt, és kicsit az anyját is gyűlölte, amiért nem tesz semmit, és nem lép fel végre az apja ellen. Hiszen aki csak tűri és elviseli a gonoszt, sőt még védi is (lásd: az orvosnál), az sem sokban különbözik tőle, ebben Tibi mindig biztos volt.

Amikor az apja lerészegedése egyre gyakoribbá vált, egyre gyakrabban veszekedett és verte az asszonyt, Tibi annál ritkábban járt haza. Félt. Az anyja pedig őt féltette. Nehéz élet volt ez Bitang Tibi számára, de a barátjával és a haverjaival, akikhez ide-oda csapódtak Lacival, vidám napokat töltöttek el együtt. Ezekkel az időtöltésekkel próbálta Tibi az életét egy kicsit „bearanyozni”. De ezek az állítólagos haverok se mutattak neki jobb példát, mint amiket ő talált ki magának és a barátjának. Rávették a mértéktelen alkoholfogyasztásra, kipróbáltatták vele a cigarettát, lopásra buzdították, sőt különböző drogokat is felajánlottak neki, amiket néha el is fogadott tőlük. Bármit megtett, csakhogy közéjük tartozzon, bár ez a társaság csak kihasználta őt.

Egy hideg, őszi napon az iskolában Tibinek éppen történelem órája volt. A történelem tanár Nagy Sándor hódításait magyarázta az osztálynak, miközben Bitang Tibi nagyon belevetette magát a rajzolásba. A másik padsorban ült egy lány, Anna, aki nagyon tetszett neki. Elhatározta, hogy lerajzolja. Csak talán nem a történelem óra volt erre a legmegfelelőbb időpont. Annát nagyon érdekelte a történelem, főként az Ókor, ezért nagy figyelemmel kísérte a tanár szavait. Tibi oldalt látta így a lányt, ahogy az a tanárt figyelte, gondolta, hogy lerajzolja így, oldalnézetből. A tanár néha rápillantott az utolsó sorban ülő Tibire, aki nagyon satírozott valamit a ceruzájával, de eleinte nem szólt rá. Amikor az óra vége felé közeledtek, megelégelte, hogy Tibi folyton valami mással van elfoglalva, és ráordított:

- Búza Tibor! Mit rajzol maga olyan hevesen az én órámon? Hmm? - Ekkor mindenki hátrafordult, hogy megnézze magának Tibit. Tibi felnézett, és azt mondta:

- Én… csak… próbálom illusztrálni Nagy Sándor egyik feleségét. - A tanár odalépett Tibi padjához, ránézett Tibi rajzára, és tátva maradt a szája:

- Fiam, ezt komolyan maga rajzolta?

- Igen, tanár úr, én. Talán kétli, hogy Nagy Sándornak nem tetszett volna ez a nő? Rajzoljak inkább egy férfit? – kérdezte Tibi mosolyogva, az osztály kórusban nevetni kezdett, közben a tanár meg alig jutott szóhoz. Sokkolta a rajz, soha életében nem látott még ilyen jó rajzot, főleg nem egy 16 éves kamasz fiú ceruzájából. Az arányok, az árnyékolás, a pontosság, a valósághű ábrázolás, minden a helyén volt. Egy csodálatos, művészi, oldalnézeti portré volt ez a rajz egy szép lányról.

- Az igazat megvallva, fiam, úgy terveztem, hogy leszidom magát azért, hogy az egész órámon rajzolt, de még életemben nem láttam ilyen szép rajzot. Tanulja maga a rajzolás művészetét? Gyakran rajzol? – faggatózott a tanár.

- Nem, tanár úr, nem tanulom, és nem, nem szoktam gyakran rajzolni. Néha talán, ha unatkozom, akkor rajzolgatok különböző kitalált alakokat, meg szövegeket firkantok különböző stílusokban, de semmi több – válaszolta Tibi.

- Csak gratulálni tudok ehhez a rajzhoz, fiam, csak így tovább, de ne az én órámon! – mondta a tanár mosolyogva. A történelem tanár egyébként szigorú természetű tanár volt, de ez a rajz olyannyira meghatotta, hogy még az óra végére se tért magához igazán. Tibi osztálytárásai pedig, amikor a csengő megszólalt, nem az udvarra és a folyosóra siettek ki, hanem Tibi padját rohamozták meg, hogy megnézzék maguknak a képet. Mindenkinek nagyon tetszett, a lányok meg teljesen el voltak halva Tibi művészi tehetségétől. A fiúkat nem sokáig kötötte le a dolog, inkább kimentek az udvarra szaladgálni. De előtte még az egyik fiú megállapítást tett a rajzról:

- Szerintem ez a kép inkább Annát ábrázolja! Micsoda l’amour! – majd nevetve szaladt ki a többi fiúval az udvarra.

- Milyen gyerekesek, szerintem meg nagyon is szép a rajzod, Tibi. Komolyan engem rajzoltál le? – kérdezte Tibitől Anna.

- Igazából igen, mert 45 percig olyan mozdulatlan figyelő állásban voltál, hogy ezt nem hagyhattam ki – vágta rá humorosan Tibi. Mindenki nevetni kezdett, akik Tibi padja köré gyülekeztek.

Ez után a nap után minden megváltozott Tibi körül. A tanárok és a diákok között is elterjedt, hogy Tibi micsoda művészi tehetséggel van megáldva, és ebből arra következtettek, hogy ő egy igazi művész lélek lehet. Egy művész lélek, aki a lányokkal is előkelő módon bánik és intelligens. Az osztályban többé nem volt háttéregyéniség, sőt a középpontba került. Mindenki köszönt neki, amikor iskolába ment, barátkozni kezdtek vele, főként a lányok, és mindig köré gyűltek, kérték, hogy rajzolja le őket. Az osztályban minden lányt lerajzolt, de a fiúk közül is voltak, akik megkérték rá. A tanárok is ámulattal nézték a portrérajzait, amiket a folyosókon akasztottak ki az egyik tanár javaslatára. Az iskola diákjai pedig ámulattal nézték Tibi művészi alkotásait a szünetekben.

Mindenki szeretni kezdte őt, és ő is egyre jobban megszerette az iskolát, az osztályát és a tanárait. Hirtelen annyi barátja lett, hogy Laci már nem is számított neki annyira. Laci próbálta őt hívni, hogy együtt menjenek valahova, de Tibi a legtöbbször lemondta a vele való találkozásokat, és inkább az új barátaival találkozott. Otthon változatlanul maradtak a dolgok, Margit néha megdicsérte a rajzaiért Tibit, de többre nem volt ereje. A betegségei egyre jobban nyomasztották, és elfárasztották. Leginkább pihent, és aludt otthon, már arra sem volt ereje, hogy bármit is lépjen férje veszekedéseire. Tibinek szemet is szúrt, hogy az anyja folyton pihen, de nem tulajdonított neki nagy figyelmet. Az elvéhez tartotta magát, miszerint gonosz, aki a gonoszt pártolja. Inkább élvezte az új életét, az új barátai társaságát és a rajzolást.

De nem olyan sokáig tartott ez a mámorban úszó élet, hogy Tibi mindig a középpontban volt. Az egyik napon Anna közeledni próbált Tibihez, moziba akarta hívni őt. Tibi nagyon örült ennek, de mivel sok időt töltött azokkal a haverjaival is, akik ittak, drogoztak és cigiztek, megtanulta tőlük, hogy a lányok csak arra jók, hogy kihasználják őket. Tehát Anna közeledését így fogadta:

- Köszi a meghívást, de ha már randizunk, miért nem csinálunk valami izgalmasabbat a mozinál?

- Mire gondolsz, Tibi? – kérdezte gyanakvóan Anna.

- Például felmehetnénk hozzád, és kettesben lehetnénk, szerintem ez sokkal jobb ötlet. Minek költsük fölöslegesen a pénzt? – Tibi nagyon rámenősnek tűnt.

- Te jó ég, Tibi! Ezt nem gondoltam volna rólad! Undorító vagy! – aztán Anna egy pofonnal zárta a beszélgetésüket, és elrohant. A többi lány is mérgesen nézett ezek után Tibire.

Amikor Tibi újra azokhoz a haverjaihoz fordult tanácsért, akik züllött életet éltek, azt tanácsolta neki az egyikük:

- Ha tényleg szeretnél valamit attól a csajtól, akkor fejezd ki valahogy az érzelmeidet neki, hiszen ezt a lányok szeretik. Aztán a lány már engedni fog neked, hidd el! Például, ha jól tudom, te jól tudsz rajzolni! Akkor rajzolj, vagy fess neki valami szépet. Biztos el fog tőled ájulni! De ne csak egy lapra, valami izgalmasabb helyre.

- Ez jó ötlet. Kösz szépen a tanácsot! – felelte neki Tibi, akinek beindult időközben a fantáziája.

A következő napon suli után Bitang Tibi az iskola melletti garázsokhoz vitt magával néhány fújó spray-t és festékeket, melyeket egyébként a boltból lopott. Elkezdett volna festeni, de látta, hogy az összes garázson van valami graffiti vagy rajz. Először lefestette fehérrel az összes garázst, csak aztán kezdte a saját alkotását készíteni. Ekkor már esteledni kezdett. Hatalmas szíveket festett, megpróbálta lefesteni Annát is, és egy egészen romantikus stílusban felírta, hogy: „Szeretlek Anna!”

Másnap, az egyik szünetben, amikor Bitang Tibi az udvaron ült, és beszélgetett néhány diákkal, egy öt nagydarab tagból álló banda közelített hozzá. Ennek a bandának a tagjai végzősek voltak, és arról voltak híresek, hogy több gyereket vertek már laposra, mint amennyi karójuk volt beírva a naplóba, pedig azt nem volt könnyű túllépni. Csoda, hogy a gyenge kettes osztályzataikkal kihúzták valahogy negyedikig. Az egyikük, aki vezéralaknak nézett ki, odalépett Tibihez és azt mondta:

- Ezen a környéken mi csináltuk az összes graffitit a garázsokon. Mi ettől vagyunk itt híresek. Ezért tisztelnek itt minket. Te pedig lefestetted a mi alkotásainkat, és a te vackaidat festetted fel rájuk. Onnan tudjuk, hogy odaírtad a monogramodat, ennél nagyobb marhaságot nem is csinálhattál volna. De egyikünk látott is onnan elmenni festékfújókkal a kezedben, szóval tagadni sem tudod, hogy te voltál. Iskola után nem fogsz hazamenni, készülj fel, öcsi! -

Bitang Tibi szóhoz sem jutott, csak nyelt egy nagyot, amikor a banda továbbállt. Eltelt a nap, Tibi hazafelé tartott az iskolából, amikor beigazolódott, amit a bandavezér mondott neki. Aznap nem ment haza. Amikor kiért az iskola körzetéből, és egy csendes helyen sétált, ahol egy lélek sem járt, az öttagú banda tagjai előbújtak mindenféle irányból, és ahol csak érték, ott kezdték ütni Tibit teljes erejükből. Miután jól végezték dolgukat, eltűntek. Tibinek súlyos sérülései lettek. A feje betört, elájult, az egyik kezét eltörték, a lábát szétrúgták, talán még néhány bordája is eltört, amikor a mellkasába hatalmasakat ütöttek bele. A fejéből ömlött a vér, az arcát is elborították az ütések hegei, és fel is volt repedve a szája. A járda szélén ájult el, mozdulatlanul feküdt. Látta őt néhány iskolából hazafelé tartó diák, néhány sétáló idős ember is, de a legtöbbjük úgy látta, hogy egy részeg alak fekszik ott. Senki nem foglalkozott Bitang Tibivel, aki ha a hideg éjszakát is itt tölti ilyen súlyos sérülésekkel, bele is halhat. Beesteledett, és Bitang Tibi még mindig a járda szélén feküdt mozdulatlanul, véresen, senki nem segített rajta.

Aztán csoda történt. Mintha Tibi őrangyala lett volna az égből, egy autó fordult be abba az utcába, ahol a járdán Tibi feküdt ájultan. Margit orvosa volt az, Kovács doktor úr. Az egyik idős asszony hívta fel őt, amikor megpillantotta Tibit a járdán, gondolta, talán mégsem egy részeg alakról van szó, hiszen látta a vért is. Kovács doktor leállította a kocsit a járda mellett, azonnal kiugrott a kocsiból, majd odasietett a fiúhoz. Felkapta, és a kocsijába tette. Azonnal a kórházba hajtott vele. Hordágyra tették, és bevitték az egyik kórterembe. A doktor szépen ellátta sebeit, és gyógyszert is adott neki. Amikor felébredt, az orvos kifaggatta őt mindenről. Nem csak arról, hogy kik verték meg, és hogy miért, hanem amikor kiderült, hogy az ő anyukája látogatja rendszeresen a doktor urat, Kovács doktor úr kifaggatta az otthoni helyzetről is. Bitang Tibi mindent őszintén elmesélt neki.

- Köszönöm, fiam, hogy őszinte voltál hozzám. Szeretnék segíteni neked, ahogy azt már az édesanyádnak is mondtam. Mit szólsz, fiam?

- Rendben, doktor úr. Elfogadom. Tibi teljesen megváltozott a verés után. Mintha rájött volna, hogy bizony az élet elől nem lehet elbújni. Mindenben vállalnunk kell a következményeket, ha jó, ha rossz. Kapott egy „pofont” az élettől, amiből tanult is. A doktor úrnak nagyon hálás volt. Nem csak azért, mert megmentette az életét, hanem mert fel is ajánlotta, hogy segít neki abban, hogy végleg megváltozzon az élete. Ilyen apára lett volna mindig is szüksége, aki segít neki, nem pedig laposra veri.

- Van egy művész ismerősöm. Ha gondolod, beszélhetek vele, megmutatjuk neki a rajzaidat, hátha lát bennük valami fantáziát, és járhatsz hozzá tanulni, folytatni a művészet technikáját. Talán a végén még híres festő lesz belőled, vagy hasonló.

- Rendben. Köszönöm doktor úr. Maga igazán nagylelkű hozzám. Meg sem érdemlem. -

Ezek után már tényleg jól alakultak a dolgok. Az orvos segített Margitnak a válóperben, utalt a bíróságon a nő hegeire a testén és Tibi beszámolójára. Margit és Ferenc végleg elváltak, a ház Margité és Tibié lett. Ferencnek el kellett költöznie, és börtönben is ült a családja ellen vétett bűnei miatt. Az orvos kezelése alá vette Margit betegségét, akinek elég jó esélyei voltak a felépülésre Kovács doktor úr mellett. Szépen javult is az állapota a válás után. Kovács doktor úr és Margit jó társaság volt egymás számára, talán még több is volt kettőjük között a levegőben, mint doktor és páciens közötti kapcsolat. Bitang Tibi a balesete után teljesen más irányba terelődött, visszafogott lett, a barátjától bocsánatot kért, amiért hanyagolta őt, és Anna teljesen belészeretett, amikor meglátta a festményeit a garázsokon, és mert megtudta, hogy milyen lovagiasan helytállt, amikor megverték.

A züllött haverjaival nem találkozott többé, annál jobban barátkozott továbbra is inkább az osztálytársaival és az iskolában a diákokkal, persze nem vágyott arra, hogy ő legyen a középpontban, csak szolidan viselkedett mindenkivel, nem nagyképűsködött senki előtt sem. Az iskolát egyre jobban megszerette, miután rájött, hogy miben jó igazán, a művészetben. Később, amikor a doktor úr elvitte egy barátjához, ott rájött, a számítógépes grafika nagyon jól ment neki, csak erre eddig azért nem jöhetett rá, mert otthon nem volt számítógépük. Ki tudja, talán számítógépes grafikus lesz belőle egyszer, bár ezt még nem lehetett tudni, de legalább már voltak céljai az életében. Tudta, hogy mit szeret, és innentől kezdve már csak az volt a dolga, hogy a céljai megvalósítása érdekében mindent megtegyen. Az élete nagy fordulatot vett, végre boldog volt.

Bitang Tibi története megmutatja, hogy ha mindenben mértéket tartunk, és még akkor sem visszük túlzásba a dolgokat, ha minden a legjobban alakul, akkor megtalálhatjuk azt a pontot az életünkben, ami egyre közelebb visz bennünket a magunk és a mások boldogságához. Ha valami újjal, valami nagyon jóval találkozunk az életünkben, attól még nem szabad elfelejtenünk azokat az értékeinket, amik eddig is megvoltak nekünk, és melyek mindig biztos pontok voltak az életünkben. Bitang Tibi esetében a barátainkat, a családunkat, a kialakuló szerelmi kapcsolatunkat nem szabad elhanyagolni, meg kell találni az összhangot közöttük, és olyan kölcsönösségben élni értük, velük, hogy mi magunknak és őnekik is boldogságot nyújtsunk. Az igazán boldog élethez csak erre van szükségünk, tiszteletre, szeretetre és az egymás iránti igazi törődésre. Ezen az úton jutunk el a valódi boldogsághoz.

Doszpoly Roland, 13.e